+ZaVaRoDoTtSáG+ Olaj a tűzre?

Tévedtem... Tévedtél.
Eleinte azt hittem, minden az én hibám.. Önmagam okoltam mindenért, ami fájdalmat okozott..
Vége van... Az idő múlásával a szív sebei is begyógyulnak majd.
Megbántam? Talán. Csupán egy fellángolás, mely a fellegekbe emel, de kis idő múlva tüze kihunyni kezd.. Tudnom kellett volna? Az élet rendje?!
Szavakat nem találva elmém zavartan ugrál a múlt és jelen gondolatai közt.
Mit tettem?! Miattad! Mert fájt...
De te észre sem vetted... Hibáztattál, akkor még jogosan, de mindeközben te is hibássá váltál.
A sebek begyógyulnak, de a hegek örökre megmaradnak. Egy életen át tartó stigma, melyet még életem során végtelenszer bánni fogok. Magamba véstem a fájdalmam kínját, hogy emlékezzek.. Hogy tán ne kövessem el ugyanazon hibát, mint azelőtt. Viszont az érzelmeim vihara nem csitul, s még több meggondolatlanságot követel áldozatként.

***

Belefáradtam... Te nem hallgattál azon dolgokról, melyekhez másnak köze sincs. Pedig kértem...
Azt mondtad, ha választás elé kerültem, mindig te jártál rosszul. Tévedés! Pusztán nem tudattam veled mikor, mennyit áldoztam érted...
Késő.
Minek a magyarázkodás, amikor eddig mindvégig vakon önmagam hibáztattam a történtekért.

***

Most először.. valaki megsiratott... A vállaimon éreztem könnyei záporát, s csak tehetetlenül álltam egy helyben szorosan magamhoz szorítva őt. Soha senkinek nem mondtam... ő mégis tudta, pedig tökéletesen titkoltam.
Mert te átélted, s megértettél minden szó nélkül... Köszönöm. <3

Ellenben ha te nézel rám, nem engem látsz.. csupán egy rólam kialakított kép, melynek csak pár tulajdonságát ismerheted és nem tudsz a következő kockára lépni.. (Innentől csak visszafele vezet az út..)



Mindezek mögött az élet folyama nem apadt ki.
Az emberek alapok nélkül ítélnek, képtelenek a törődésre, megértésre és az elfogadásra...
Egy hatalmas szakadék szélén állok az ugráson gondolkodva, de ti mégis két lábbal rúgtok a sötétség és pusztulás verme felé.
Más világban éltek naivan, tudatlanul, a szenvedéstől távol. Mások lelkébe tiporva, érzésein nevetve szándékosan mélyebbre taszítjátok azt, ki anélkül is szenved, hogy még jobban összetörjön.

Sosem fogom megérteni...

Egy újabb tégla a falban, hogy elzárkózzak mindenki elől, hogy ne tudják ki vagyok, ne ismerjenek.

S mégis tudom, nem lenne megoldás..

***

1-2 versem: Visszatekintés a múltba

A sors játéka

...
Ilyen a sors, néha kegyes,
De miért sújtja azt, ki csak boldogságot keres?
Olykor jókedvre derít, hogy aztán újra,
Lelkem a sárba tiporva lesújthasson kínja.
...

Kezdjük a legjobbal, amit lassan egy éve nem tudok befejezni.. Azért volt egy próbálkozás belőle, de annak a példánya is egy ismerősnél van és ráadásul utána egy kicsit át is lett írva, viszont nem tudom hova tettem a saját példányom.... ^^' Azért a központi versszakot tudom :P

Lépj!

Ha utad homály fedi,
Ne tétovázz, indulj neki!
A lépést megtenni nehéz,
Célod távolságát ne nézd.

Félsz, hisz nem jársz csak vakon,
Szíved vezessen utadon!
Mert minden célt könnyen elérsz,
Csak bízz magadban, légy merész!

S eljön majd a pillanat,
Csak játszik majd a gondolat:
E köd is felszállt egyszer rég,
S mi találkozni fogunk még.

03/09 Bp

A szótagszámokat (7,8,8,8 ;P) nem is volt olyan nehéz megoldani, ahhoz képest, hogy az utolsó sorral mennyit szenvedtem... :D Eleinte olyasmit szerettem volna, ha nem sikerül ne add fel és élj tovább, de akárhogy próbáltam nem passzolt... így biztatóbb utolsó sorral zártam :)

Miért írtam? Miért ilyen? Mi is az igazi mondanivalója? ... (Szerintem elég bonyolult lett, de mégis valahogy tetszik...) A választ valamiért mégsem szeretném megosztani.. ^^'
Egyetlen személy az, aki érti miért, hogyan, merre, meddig (van még felsorolható kérőszó? xD)... de mégsem ő az akihez szól, de nekem elég és ennyivel meg vagyok elégedve....

Elmerengés

Olykor elmerülök gondolatom
tengerében, magamban szomorkodom.
Hallgatva a fák lombjának zaját,
suttogó levelek féltve őrzött szavát.

Elmerengek létem értelmében,
nem bízván a magam tehetségében.
Vágyódom egy olyan nem létező
hely után, hol nincs ember aki kérkedőn,
másokat eltiporva magasba kíván.

Keresve keresem azt az utat,
melyet szívem s lelkem oly buzgón kutat.
Reményem azonban nem sok maradt,
mert a hídon a kötél már rég elszakadt.

A sötétlő sugaraktól távol,
magamba visszatérvén ismét látom:
Vakító, forró, tűzpiros lángok...
Ez az elvakultság csupán csak egy átok!

S élénkded képzeletem ismét szárnyra kél....

17/05/09

Ahelyett, hogy Charles Baudelaire Albatroszt-ját tanultam volna nekiálltam saját verset írni....

szótagszámok:
10,11,10,12 és 10,11,10,12,12

rímelés:
aabb ccddx



Amikor visszaolvasom saját papírra vetett szavaimat furcsa érzések fognak el....Mint mikor a múltról merengek... Fáj, hogy múlik az idő, a változások.. Pedig természetes....
Tempora mutantur et nos mutamur in illis. (Az idők változnak s változunk mi is velök.)
Legtöbbnyire ezek az érzések a borongós napokon törnek elő, mikor egyedül ücsörgök a szobámban és elvonják figyelmem a teendők sokasága elől...
Kinézek az ablakon.. Lehangoló szürke felhők borítják az eget, ameddig a szem ellát. Oktalanul gyertyát gyújtok magam előtt, majd hosszasan egyetlen nézőként szemlélem a kecses mozdulatú láng forró, tüzes táncát. Nemsoká a zongorához lebbenek (ami egy szintetizátor, de erről nem kell senkinek tudnia :D), majd szívszomorítón játszani kezdek. Talán egyszer egy dal eljut majd az emberekhez és megértik: Minden vég valaminek a kezdete.

Amikor Minden Egyes Szavam Bánom..

Elmerülök a zenébe, ami egy idő múlva lassan elhalkul, majd megszűnik szólni és ismét csönd teríti be a szobát. Az érzéseim kavarognak, mintha csak egy végtelen örvénybe taszítanám a gondolataimat..
Nap mint nap olyan sok dolog történik.. Rossz nap követ rosszabbat és én csak tehetetlenül rohanok az emlékek elől, de hiába az esze vesztett menekülés, ha nem tudok elrejtőzni saját magam elől..
Talán félek szembenézni önmagammal?
De amíg én egy feneketlen fekete szakadék mélyén hánykolódom az idő megy tovább, fittyet hányva arra, ezzel csak tovább vájja meghasadt lelkem kopott sebét.
Gyenge vagyok a harchoz...
Nincs célom, akaratom, amit felvállalva ellent tudnák állni a rohamosan közelgő viharoknak. Az esőben állok, hogy ne láthasd hulló könnyeimet, melyek elvegyülnek a temérdek esőcsepp zuhogása közepette és úgy halnak meg, mintha nem is léteztek volna, s mindeközben önnön magamat hazudtolom meg..
A titok, amit rejtegettem, mostanra a múlté, s te nem becsülted meg azt, mi számomra 1000 élettel is felért...
Az emberek kötelékeket hoznak létre egymás közt. Egy láthatatlan fonál, ami összeköt minket. Eleinte még szoros volt a kis huzál, de rájöttem ismételten csak áltatom magam és ezzel téged is magammal rántalak a sötétségbe, hogy te is megjárd a magad poklát általam...
Naivitásom az önzőséggel párosodva megint magasb emelkedik józan gondolkodásomnál, s elvakít, pedig nem ez az a világ, amelyre szívem vágyik.. Csupán a szabadság az, mely után epedez kalitkába zárt lelem, messzi a gondtalanság tengere felett..
A gyönge kis szálat nyújtani kezdem....
Míg lassan a kételyek és az önfelismerés még több borongós felhőt idéz fejem fölé, de vajon meddig bírja még a szál közöttünk?
Szeretetet kapni... és azt ugyan olyan mértékben viszont adni.. Mekkora erőpróba?
Én félek a ténytől, hogy képtelen leszek, vagyok, és voltam viszonozni a törődést és mindazt, amit kaptam.... tőled, egy barátság, amely szemedben mindenek fölött áll.. Sőt.. én egyre csak szeretnék kibújni a teher alól, mely egyre súlyosbá válik vállamon az idő előrehaladtával..
Mialatt egyre jobban megismersz és még többet vársz, én inkább távolodni kívánok tőled egy falat emelve magam köré..
Megrémít a gondolat: Bűnös vagyok!
Vérpatakban áztatott kezeim tisztára próbálom mosni az ártatlan, fehér hóval, de számomra nem ismert a szó: megbocsájtás..
Magad adtad a kést a kezembe, mellyel bármikor sérülést okozhatok szíveden, de mégsem vetted észre... egy kétélű kard, mit kezemben tartok, s saját sebeimet ismét felszakítani vélem eme gyilkos eszköz birtoklásával..

***

Ébredezek... A komor fáradtság leplébe burkolózott testem, szememre az álom finom hamu könnyedséggel szállott, majd megtelepedett nehézkesen, s nem tudtam ellenállni... testemet kígyóként fonta körül és közben édesded ajkaival gyönyörű altatót suttogott füleimbe..