Rímekbe szedett bejegyzés

Először is, nem mondanám ezt versnek mert annyira szabálytalan, hogy az már szégyen.. :D Nem is készült versnek, de egy sima bejegyzés túl unalmas lett volna és teli lett volna fölösleges töltelék mondatokkal. Legalábbis így gondolom.

1.

Nem akarom,
hogy az üres szavak ellepjenek.
Leplezve magam mégsem hagyhatom,
mert vannak érzések, melyek feledhetetlenek.

2.

Elfáradtam, testem pihenni vágy.
Gyönge kezem már képtelen az írásra.
Az akkoriban darabokra tört világ
könnyei hullanak ma is, mint megannyi szilánk.

Féltem attól, hogy talpra álljak,
gondolataim mégis kiáltanak
és hogy világot lássanak
kell, hogy bátorrá váljak,
mert nem elég az egyszerű szó.

3.

Újra és újra kihevertem a csatát,
még ha nem is nyertem meg a harcot.
Amíg a hatalom bíra felettem, s ez a gát,
nem fedhetem fel az igazi arcom.
Ahol szúrni tud, ott megpróbál,
de testem képtelen mindig elkerülni a kardot.

4.

Az események lassan úgy hatottak,
kik közel próbáltak kerülni hozzám

mostanra mind bukottak,

hisz egyetlen társ számomra a magány.

5.

Egy, mert bosszant a tudat,
nem te vagy kit szívem kutat.
A próbálni hiába való,
de neked nem ismert ez a szó.
És úgy beszélj, hogy én is értsem,
ne mondd, hogy feláldoznál mindent értem.
Ha nemet mondok, ne erőltesd...
S a lécet többet ne feszegesd...

6.

Még egy, azonban
neked foglyod maradtam,
minek is tagadjam.
Miért most? És hogyan?

Ha akarsz csak kérdezz,
de úgy, hogy szavaiddal ne mérgezz.
Az idő nagy úr,
s a féltékenység is fájhat vadúl.

A magam kínzása a végső,
hisz túl közel engedtelek
és ahhoz már rég késő,
hogy tudomásul ne vegyelek.

Ha úgy akarod,
a rabszolgád vagyok.
De ha bármi bántót mondasz,
egy szóval a sárba tiporhatsz.

Tudom, Te már nem így látod,
De nekem elég annyi, ha melletted állhatok.

7.

Az egyetlen.
Vajon én teremtettem?
Homályos képek,
Te vagy, ez az mit nem kétlek.

A szívem hozzád húz,
de kiábrándít a valóság:
Miért kötődök hozzád?
S miért nem engedem el azt, mi elmúlt?

Nem vagy itt,
Már nem védesz.
S az mi utunkon külön vitt...
talán már attól sem féltesz?

"Emlékeim nem halványodnak
s sosem bocsájtom meg magamnak,
hogy Téged halálommal
egyedül hagytalak."

Szomorú tény, miszerint én
még mindig a múltban élek.

8.

Annyi mindent meg kell tennem,
s nem szabad ezt szem elől tévesztenem.
Nem ragadhat el a sodrás,
mindig kell egy kis kitartás;
addig van jövő, míg álmokat látsz.

9.

Más vagyok, Én!
És más vagyok én.
Sosem éltél, de sosem halsz:
Lehet, csak megfakult vágyakat sugallsz,
míg el nem kárhoztat...
Mi más? A tudat.


Talán én sem vagyok egyedül...


Gondolom az észrevehető volt, hogy azért tagolom számokkal az egész szöveget, mert így jobban elkülöníthetőek a személyek és helyzetek, amikről beszélek (egészen WestBalkántól az osztályfőnökömön keresztül "a befejezés"-ig).