A fekete lakkcipőm alatt, amit már nem is emlékszem mióta nem fényesítettem ki, hangosan ropog a friss hó.
Minden lépésemmel egyre idegenebbnek tűnik ez a város, ismeretlen utcák rengetege.
A zakómon megragadó hópelyhek olyanok, mintha hamu hullna alá az égből.
Mikor belépek az ajtón, az bánatos nyikorgással vonja rám az összegyűltek figyelmét. Mennyi ismeretlen arc... Mit keresek én itt? A rám némán bámuló tömeg függönyként nyílik meg előttem ahogy a terem közepén lévő koporsó felé indulok.
Ujjaimmal végigsimítom a frissen lakkozott tölgy domborulatait. Egy pillanatra úgy érzem, mintha megállt volna az idő, mintha senki más nem tartózkodna a szobában rajtam kívül. Majd az arcomon hirtelen végiggördülő melegség visszaránt a valóságba. Én... sírok?
Egy borítékot és egy szál kék íriszt teszek le az asztalra, majd a fehér bársonnyal bélelt koporsóban fekvő lányra tekintek. Gyengéden megérintem összekulcsolt kezeit; hideg, az összes melegség elszállt belőle, bőre száraz, kemény és mintha megfakult volna. Tekintetem lassan halad az arca felé végig követve gyönyörű fekete ruhájának fodrozatát. Az arcára nézve viszont, mint egy villám hasít belém a keserű kétségbeeséssel átitatott döbbenet és a felismerés.
Ez a lány... én vagyok.
